A FEHÉR MÁGIA ÚTJA:

A világ megismerésére számos lehetőség adódik, ezt támogatják a különféle világnézetek, világképek. A fehér mágiába vetett hit egyfajta bölcselet elfogadása, mely a világot valamiféle áhítattal átitatott rácsodálkozás révén kísérli meg felfogni és megismerni. A fehér mágia legfőbb törekvése az, hogy harmóniát teremtsen, ezért az egész világot energetikai jellegűnek tekinti, mely a misztikus, mágikus és mechanikus világkép sajátos ötvöződéséhez vezet. A tradicionális értelembe vett mágus a Kozmoszt szellemekkel teli térként éli meg, és ezekhez a szellemi lényekhez fohászkodik. A misztikus számára a megismerés útja az elmélyülésen, és az istenkeresésen át vezet, miközben maga a világot lélekkel teli egységként kezeli. A mechanikus világképből kiindulva az értelemnek tulajdonítanak elsőbbséget, mely alapon a világ mintegy megalkotható. A fehér mágia tehát tulajdonképpen nem más, mint a fenti háromféle világszemlélet szintetizálása és magasabb szintre emelése. Ezen mágia szimbolikus figurái a három napkeleti bölcsek: őket, mint három szent királyt tisztelik, és a varázslástól védő szentként is ismerik. Bár történelmileg kevéssé hitelesíthetőek és azonosíthatóak, általában káldeusokként szokták őket megnevezni, azaz olyan mágusokként, akik Babilonból Betlehembe vándoroltak, hogy a megszületett Megváltó előtt hódoljanak. Erősen valószínűsíthető, hogy csillagászati megfigyelések alapján jutottak el a felismeréshez, , a Kr.e. 7-ben lezajlott háromszoros Jupiter-Szaturnusz konjunkció olyan asztrológiai értelmezése folytán, amely a Megváltó eljövetelének bizonyosságához vezette őket. A három királyok a Messiás várható leszületését rendkívüli mágikus tudásuknak és bölcsességüknek köszönhetően ismerték fel. Ebben az értelemben ők hárman arra is példák voltak, hogy a valódi fehér mágiát meg tudták különböztetni a bipoláris mágiától. Amikor a kisgyermek Jézus előtt hódoltak, egyben a legmagasabb bölcsesség és istenség előtt is hódoltak, és ezzel isteni erőt tanúsítottak. Mindez -érdekességként - abban az időszakban történt, amikor a káldeus papi rend már erősen hanyatlóban volt. Ezzel a hanyatlással együtt járt - különösen Krisztus igen erős befolyására - hogy a régi, mágikus istenszemlélet is alapvetően átalakult. Míg a káldeusok varázslatok segítségével igyekeztek befolyásolni az istenséget, az újfajta istenhit azonban olyan osztatlan és befolyásolható isteni erőt tételezett fel, amelyhez az ember csak feltétlen alázattal, imával és ájtatossággal közeledhetett. Az Istent ettől kezdve nem lehetett a mágia hatalmával kényszeríteni, és ez a hatás egyben az ember felemelkedéséhez is vezetett. Az ember ezentúl nem vonatkoztathatta el sajátmagát és istenét a különböző kultuszok által olyan messze, mint azt korábban, amikor még minden alapvetően a mágiának volt alárendelve, ilyen értelemben a három bölcs egyben egy korszakváltás kezdetét is jelezte. Ők voltak, akik valamely mód megtestesítik az akkoriban elterjedt - az új istenképhez való - megtérést. Ezeknek a spirituális eseményeknek a leírása bepillantást enged a valódi mágikus erők természetébe és feltárja azokat a feltételeket, amelyek nélkül ezekkel az erőkkel nem lehet kapcsolatba kerülni. A _valódi_ fehér mágiára való alkalmasság legfontosabb feltétele az önismeretre való hajlandóság és az önmagunkkal való szembenézés készsége, mely alatt elsősorban saját összetett személyiségünk struktúrájának a felismerését értjük. Ez a fajta felismerés egyúttal az egyetemes szeretet lehetőségét is megteremti. Az ember, mint személy tulajdonképpen nem individuum, még akkor sem, ha ez a nézet széles körben elterjedt, mert az individuum "oszthatatlan"-t jelent, márpedig mi emberek, mint személyek egyáltalán nem vagyunk oszthatatlanok. Sokkal inkább attól van itt szó, hogy magunkban és személyiségünkön keresztül napról-napra szerepek és a legkülönbözőbb jellemvonások tömegét jelenítjük- és testesítjük meg, jóllehet ezek mindig olyan színben tűnnek fel, mint egy sajátságos, de állandó karakter. Valójában közismert ez a tény, mégis mindannyiszor megrémülünk tőle, amikor jobban belegondolunk. Ez az a rémület, amelyben megtalálható önmagunk legyőzésének a legfőbb nehézsége, hiszen amikor felismerjük saját személyiségünk nagyfokú korlátozottságát, akkor egyszerre csak nagyon mulandónak és elveszettnek érezzük magunkat. Amíg azonban nem merünk így tekinteni saját magunkra - és saját magunkba, addig nem vagyunk képesek arra, hogy tetteink és cselekedeteink igazi mozgatórugóit feltárjuk. Pedig _pontosan ezek_ az eredeti mozgatórugók ösztönöznek arra bennünket, hogy személyiségünket megformáljuk és végeredményben ezek azok, amik hozzákötnek bennünket a személyiség játékaihoz. Egyrészt egyféle szilárdságra teszünk szert, mely folytán csökken az a félelmünk, hogy személyiségünk bizonytalan és változékony, másrészt azonban megerősödik saját önösségünk, önzésünk is, de ezt - lévén többnyire kevésbé emelkedett lelkek - általában egyáltalán nem vagyunk képesek felismerni. Pontosan ezek az önző magatartásformák azok, amelyek elzárják előlünk a mágia valódi formáihoz vezető utat, mert amikor haszonleső, önző, alantas érdekektől, bosszúvágytól hajtva alkalmazunk valamilyen mágiát, a bipoláris mágikus erőkhöz kötjük magunkat, és a végén előfordulhat, hogy nem tudunk megszabadulni azoktól a szellemektől, amelyet mi magunk hívtunk elő. Ezért kell mindazoknak, akik a mágia felé fordulnak mindenekelőtt a lelkük legmélyéig átvizsgálniuk saját magukat, hogy valamennyi önző törekvésük napvilágra kerüljön. A második lépés során pedig meg kell szabadulni ezektől a jellemvonásoktól, azonban az ilyen "megszabadulás" az esetek döntő többségében nem épülhet csupán saját akaraterőre, hiszen minden akarati lépés szándékokhoz kötődik, és minden szándék többé-kevésbé önző…Az önző vonásoktól való megszabadulás egyetlen valós útja, ha a teljes személyiségünket határtalanná tágítjuk, de úgy, hogy ezáltal beleilleszkedünk egy nagyobb transzcendens egységbe. És ez a változásnak az a megvilágosodást hozó aktusa, amelyet kegyelemnek szoktak nevezni. Csak az tekinthető igazi fehér mágusnak, aki saját, önző vágyaitól ily módon képes volt megszabadulni. A fehér mágia - mint az emberi szellem csendes megvilágítója - képes úgy hatni, ahogyan azt a Grál-legenda, illetve az Akasha hét bölcséről szóló krónika megörökítette és hagyta az utókorra. A beavatatlanok mindezt érthető módon irracionálisnak tarthatják - és szigorúan véve, valljuk be, nem is állnak messze a valóságtól, pontosabban a jelenség lényegétől, hiszen a mágia bizonyos szempontból maga lehet a tiszta értelmetlenség. Legalábbis pozitív értelemben az, hiszen olyan felismerésektől szól, amelyek a szívből erednek, tehát a hatások túl vannak a mi értelmünkön, mivel ezek a dolgok a legnemesebb formájukban az isteni erővel való egyesülésnek felelnek meg. Ebből következően nem csodálható, hogy mindenfajta mágikus hatáskor a kundalini energia fokozásáról van szó, annak a transzcendens és mégis fizikai jellegű energiafolyamatnak a stimulálásáról, amelyet a gerinccsatorna mentén kehet lokalizálni. Ebből következik, hogy a csakrák -ezek a finomanyaghoz kapcsolódó energiaközpontok - komoly szerepet játszanak a mágikus történésekben. A bipoláris mágia során az alsó, azaz a gyökércsakra, továbbá a második és a negyedik -vagyis a szexuál és a szívcsakra - aktivizálódik. Úgy vélik, az igazi fehérmágusi vonások magával a szívcsakrával vannak összeköttetésben. Nem véletlen az összefüggés, hogy a feketemágusi támadások döntő többségben erre a csakrára irányulnak. Az igazi fehér mágia során a hatodik csakra, az u.n. "harmadik szem" aktivizálódik, és ezáltal ő továbbítja a finomanyagból eredő impulzusokat.